Sokféle misztériummal foglalkoztunk már ezen a blogon: ilyen volt a piramisok rejtélye, Schrödinger utasa, a kiégett villanykörték és még sok más egyéb érdekesség a nagyvilágból.

A mai rejtély azonban más. A teli söröskorsóba helyezett szívószálra napjainkban már létezik magyarázat, hála egy akadályokat nem ismerő, elhivatott új-zélandi kutatócsoport több évtizeden át tartó szívós munkájának.

Immár nem titok többé, hogy a szívószál ilyetén használata mögött – minden, téves előítéletünkre rácáfolva – sötét és fájdalmas okok rejlenek. Bár a betegség az esetek többségében gyógyítható, mégis jobb, ha ezentúl, a kutatási eredmények ismeretében, óvatos tapintattal közelítjük meg a szívószálat használó személyeket. Ha pedig még inkább biztosra akarunk menni: alkalmazzuk bátran a fenti viselkedésformát a szívószálat éppen nem használó embertársainkkal is. 

Távoli rokonok voltak. Ám másokkal ellentétben ők nem temetéseken találkoztak: a sors úgy hozta, hogy naponta látták egymást. Nem beszélgettek, de nagyon is tudtak a másikról.

Csöndes viszonyuk számtalan fázison esett át, melyek során hol teljességgel idegennek, hol kísértetiesen ismerősnek érezték egymást. Tüskés természetük – amelyben, bár nem tudtak róla, kétségkívül hasonlítottak – nem engedte, hogy a tapasztaltakat megvitassák. És mégis, az évek során egyre közelebb kerültek egymáshoz. 

Tudta? Ritka, ám szerencsés egybeesés, amikor egy marketingfogással a hirdető és a fogyasztó egyaránt jól jár. Azonban, bármelyik oldalon legyünk is, a „siker” ebben az esetben is nehezen meghatározható.

Népszerű téveszméink egyike, hogy a múlt biztos, ám a jövő bizonytalan. Ennek éppen az ellenkezője igaz. A múlt az, ami reménytelenül kifürkészhetetlen: például már sose tudjuk meg, hogy akkor, ott valójában ki mit mondott, pláne, hogy miért. A jövő viszont, elméleti szinten, világos, átlátható és jól dokumentálható. Legalábbis többnyire. 

Az űrutazás fejlődése – a kezdeti sikerek ellenére – korunkban lelassulni látszik. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi technológiával – mellyel a legközelebbi csillagrendszerek is csak több tízezer évig tartó utazással közelíthetőek meg – a kozmosz meghódítása elérhetetlen vágyálom csupán. A távolság legyőzésére mindenképpen új módszert kell találnunk: legyen az akár a teleportálás, akár a tér hajlítása, görbítése vagy meggyűrése.

Örömmel jelentjük be, hogy a Higgs-Bozon és a gravitációs hullámok után itt a legújabb fölfedezés: a zene térformáló hatása. Az új technológiával a tervek szerint 2034-re képesek leszünk eljuttatni egy cickányt a Proxima Centaurira, pusztán a Pink Floyd Animals című albumának lejátszásával.

Mai posztunkban azt a hivatalos fotót tesszük közzé, amely a NASA kutatólaboratóriumában készült az első sikeres kísérlet végrehajtásakor. Tekintsük meg együtt ezt a lenyűgöző felvételt, mely megkapó példája az emberi találékonyság és a tudomány határokat nem ismerő előrehaladásának.   

Életmód rovatunk mai részében a megfelelő dőlésszög kialakításával foglalkozunk. Fontos már itt az elején leszögeznünk, hogy az ideális dőlésszög minden ember esetében más és más: ne dőljünk be tehát azoknak az oldalaknak, amelyek az egyetlen tökéletes dőlésszög receptjével próbálnak minket manipulálni.

Optimális, egyedi dőlésszögünk kialakításához mindenekelőtt tisztázzuk magunkban, mit szeretnénk elérni ezzel a testhelyzettel. Kinek, miért, s mennyire szeretnénk megfelelni, s mit vagyunk hajlandóak feláldozni az eredményért. Aki a folyamatnak e fázisát kihagyja, nem csupán a kényelmetlen dőlésszög rögzülését kockáztatja, hanem – ami ennél sokkal veszélyesebb – helyzete könnyen „dülöngélésbe” csaphat át. A dülöngélésből pedig egyenes út vezet az eleséshez. Gyenge idegzetű olvasóinknak éppen ezért kiinduló helyzetként a vízszintes pozíciót javasoljuk.

Van, aki olykor ítéletre vágyik. Hogy valaki megmondja, mi van. Hogy igen-e, vagy nem. Hogy oké-e, vagy teljesen gáz. 

Ezeket az embereket, akik az egyértelmű ítélet után sóvárognak, esendőségükben könnyű megszánnunk – kivéve persze, ha saját magunkról van szó.

Carl Gustav Jung írta le elsőként a szinkronicitást, amely alatt különböző események meghökkentő egyidejűségét értette. A jelenséggel foglalkoztunk már ezen a blogon (lásd pl. az urna és a hamutartó találkozását), ám mostanáig nem vizsgáltuk a szinkronicitásnak azt a típusát, amelyre a szakirodalomban a következő, sajátos elnevezéssel szoktak hivatkozni: „szóvicc”.  

A „szóviccről” a legfontosabb tudnivaló, hogy egyáltalán nem vicc. Üzenet az, melyen nem nevetni, hanem sírni illik. 

Semmi nem olyan, mint ahogyan elképzeljük - állapíthatja meg most a képen látható hegymászó. De ne sajnáljuk őt! Egyáltalán nem biztos, hogy ez a tapasztalat kellemetlenül érinti. 

Néha a városi ember is találkozik rejtélyekkel. De még amelyeket soha nem fejt meg, még azokra is ritkán használja azt a szót, hogy „csoda”.