Ha fákat ölelünk, bizony lehet, akit ez zavarhat. Tegyük diszkréten.

A szélért kevesen rajonganak, sokan viszont nem szeretik. Ókori bölcselők leírásai szerint a pokol nem forró és nem hideg, hanem örök szélvihar dúl benne, olyan, amiben az ember nem tud nyugodtan se vattacukrot enni, se keresztrejtvényt fejteni.

A széldzsekik gyártására specializálódott hatalmas iparágat tekintve megállapítható, hogy az emberiség széllel kapcsolatos idegenkedésén a modern kor sem változtatott. De vajon mi áll emögött az olthatatlan ellenszenv mögött? Tanult vagy örökölt viselkedésminta-e, s főként: honnan ered ez a széllel szembeni zsigeri előítéletünk? E kínzó kérdésre próbál választ adni egy elhivatott brit kutatócsoport 7200, statisztikai módszerrel feldolgozott kérdőíve alapján. Az idén májusban, a National Scientific Timesban nyilvánosságot látott meghökkentő eredményeik szerint a szelet azért nem szeretjük, mert:

1., belefújja a hajunkat a szánkba;

2., nem tudunk olyan kecsesen táncolni benne, mint a fák. 

Az emberiséget, azon belül a városban élő embert sújtó főbb problémák között meg kell említeni a lábunk elé nézést. „Nézz a lábad elé!” – nevelnek bennünket eképp kisgyermekkorunk óta, s valóban: a lábunk elé nézés megóv az olyan, jellegzetesen városi veszélyektől, mint a kutyaszarba lépés. De milyen áron?

Létezik egy elmélet, miszerint a lábunk elé nézés hagyománya és a városok utcáin magasodó, eget eltakaró házak korántsem véletlenül alakultak és épültek úgy, ahogyan. Eszerint a teória szerint mindkét jelenség mögött a világot a háttérből irányító tizenkét bóbitás pingvin áll, akik arra esküdtek föl, hogy megfosszák az emberiséget az égbolt látványától. Hogy miért tettek így? Mert az égbolt a tengertelen ember óceánja. Ha belenéz, szelleme elszabadul − s ki tudja, mi történne akkor azzal a világrenddel, amelyet a bóbitás pingvinek fenntartanak.

Léteznek rengetegek, amelyekben nincsenek szabályok. Ezekben a sötét erdőkben a megmentett állatok nem viszonozzák a segítséget, és még beszélni sem tudnak – vagy legalábbis nem akarnak. Az ilyen rengetegek még az átlag rengetegekhez képest is bezárkóznak. 

Fák közt lenni néha olyan, mint templomban lenni. Ami persze egyáltalán nem mindig jelent jót.  

Ez a rajz nézhető úgy, mint egy sor penge nélküli csavarhúzónyél. Vagy értelmezhető úgy is, mint alagút egy mesterséges erdőben.

Bár a karácsonyt szokás fával köszönteni, és nem az új évet, a blog erdővel ünnepli, hogy 2014 rengetegéből kiértünk 2015 tisztására, és végre valahára elkezdhetjük új életünket.

Ne feledjük, hogy az új élet lehetősége azon kedves olvasóink számára is nyitva áll, akik nem tudnak adott körülményeiken változtatni. A hozzáállásukon ugyanis ők is változtathatnak, akár gyökeresen is.

A rendet többnyire szeretjük. Azonban ez is viszonylagos: a rendezettség bizonyos foka egyeseknek örömet okoz, míg másokat már bosszant. A mai rajzon látható fák jól példázzák ezt: van, aki számára kellemes benyomást kelt csinos sorakozásuk, és van, akiből kifejezett ellenszenvet vált ki. (Egyéni vélemény nyilvánítására a cím alatti apróbetűs, zöld „Szólj hozzá!” felirat kattintásával van mód.)

A fiatal és az idős fák között néha akkora a különbség, hogy egy laikus számára az sem egyértelmű, hogy egyáltalán egy fajba tartoznak-e.  A mai képen látható fákkal is ez a helyzet. 

Kaptam egy sértett üzenetet a fáktól, hogy már három bejegyzés óta nem foglalkoztam velük, úgyhogy most gyorsan pótlom.