agarajz

Kutyaharapást szőrével - erdei ösvényt fával. Van, aki szépnek találja, és van, aki szerint morbid.  

Egészen a mai napig a fák mint afféle szuperentitások tűntek föl ezen a felületen: olyan lényekként, akik bölcsebbek, erényesebbek és − nem utolsósorban − jobban néznek ki nálunk, embereknél. Eddig szó sem volt arról, hogy a fákkal is lehet baj, például ők is lehetnek betegek.

A fák betegségének egyik jellemző oka a mérgező talaj. Bár fa-társainkhoz képest rengeteg szempontból hátrányban vagyunk (ld. fentebb), egy komoly előnyünk biztosan van. Ez pedig nem más, mint a helyváltoztatás. Ha tehát úgy tapasztaljuk, hogy környezetünk mérgez, tegyük meg, amire a fák nem képesek, és − menjünk odébb.

Ebből a képből feketén-fehéren kiderül, hogy semmi nem fekete-fehér. (Avagy: ami közelről fehérnek tűnik, az távolról feketének. Főleg, ha az ember hunyorog.)

A mai rajzon egy olyan akadály látható, ami már elhárult. Mivel elhárult, ezért mint akadály nem létezik többé, más szóval: „nincs”. Valami viszont van. Ezt a valamit ábrázolja a mai kép. 

A mai képpel a blog nevezhetne az Országos Kéktúra népszerűsítő rajzpályázatára – ha létezne ilyen pályázat. Ha létezne, akkor az OKT udvarias visszautasító levelet írhatna, miszerint a kép egyrészt túl sötét a természetjáró egyesület „hagyományosan derűs” szellemiségéhez, másrészt – a pályamű színhasználatából adódóan – „még az sem” egyértelmű, hogy a témája a Kéktúra. 

Ha fákat ölelünk, bizony lehet, akit ez zavarhat. Tegyük diszkréten.

Az emberiséget, azon belül a városban élő embert sújtó főbb problémák között meg kell említeni a lábunk elé nézést. „Nézz a lábad elé!” – nevelnek bennünket eképp kisgyermekkorunk óta, s valóban: a lábunk elé nézés megóv az olyan, jellegzetesen városi veszélyektől, mint a kutyaszarba lépés. De milyen áron?

Létezik egy elmélet, miszerint a lábunk elé nézés hagyománya és a városok utcáin magasodó, eget eltakaró házak korántsem véletlenül alakultak és épültek úgy, ahogyan. Eszerint a teória szerint mindkét jelenség mögött a világot a háttérből irányító tizenkét bóbitás pingvin áll, akik arra esküdtek föl, hogy megfosszák az emberiséget az égbolt látványától. Hogy miért tettek így? Mert az égbolt a tengertelen ember óceánja. Ha belenéz, szelleme elszabadul − s ki tudja, mi történne akkor azzal a világrenddel, amelyet a bóbitás pingvinek fenntartanak.

Léteznek rengetegek, amelyekben nincsenek szabályok. Ezekben a sötét erdőkben a megmentett állatok nem viszonozzák a segítséget, és még beszélni sem tudnak – vagy legalábbis nem akarnak. Az ilyen rengetegek még az átlag rengetegekhez képest is bezárkóznak. 

Fák közt lenni néha olyan, mint templomban lenni. Ami persze egyáltalán nem mindig jelent jót.  

Ez a rajz nézhető úgy, mint egy sor penge nélküli csavarhúzónyél. Vagy értelmezhető úgy is, mint alagút egy mesterséges erdőben.