Ha az ember megfárad, néha bizony ülve söpröget. Fontos azonban tudni, hogy bár elterjedt tevékenységi forma, mégsem illendő az ülve söprögetést mások társaságában végezni.

(Háziállataink ez alól a szabály alól kedves kivételt képeznek.) 

Különös szociálpszichológiai jelenség, hogy a buszmegállóban a buszt jellemzően akkor is várjuk, ha nem szeretnénk sem a buszon tartózkodni, sem pedig ott lenni, ahová a busz elvisz. A jelenség okát egyelőre még kutatják, az azonban már bizonyítást nyert, hogy ilyen helyzetben az emberek többsége igényli a tájékoztatást.

A mai képen egy ember négykézláb mászik föl egy galériára. A kérdés az, hogy miért négykézláb teszi, amit tesz. Talán rosszul van, beteg, fáradt? Részeg vagy másnapos? Esetleg egyszerűen kedve szottyant négykézláb ereszkedni, vagy ellenkezőleg: retteg, hogy valaki vagy valami – például a szobanövény a háta mögött – megpróbálja lelökni? Mi az igazság?  

Néha egy tárgy eredeti funkciójától eltérő használata kézenfekvőbbnek tűnik, mint az eredeti elképzelés.

(A kedélyek megnyugtatása végett: a képen látható embernek természetesen van feje, csak ebből a szögből nem látszik.)

A dohányzás egyik sokat hangoztatott, vitathatatlan előnye a „közösségteremtő erő”. Sajnos ez a „közösségteremtő erő” nem tud érvényesülni a társasházakban.

Léteznek rengetegek, amelyekben nincsenek szabályok. Ezekben a sötét erdőkben a megmentett állatok nem viszonozzák a segítséget, és még beszélni sem tudnak – vagy legalábbis nem akarnak. Az ilyen rengetegek még az átlag rengetegekhez képest is bezárkóznak. 

Fák közt lenni néha olyan, mint templomban lenni. Ami persze egyáltalán nem mindig jelent jót.  

Idén a bojtos sapka a divat – savanyú arckifejezéssel. 

A mai poszt arról szól, hogy az aláírásunknak, ennek az odafirkantott betűgombolyagnak, időnként épp annyi az értéke, mint egy családi háznak. Más esetekben az értékét még csak össze sem lehet hasonlítani egy családi házéval. 

A mai rajz egy nem minden tekintetben jól sikerült könyvbemutatót ábrázol.