A mai képpel a blog nevezhetne az Országos Kéktúra népszerűsítő rajzpályázatára – ha létezne ilyen pályázat. Ha létezne, akkor az OKT udvarias visszautasító levelet írhatna, miszerint a kép egyrészt túl sötét a természetjáró egyesület „hagyományosan derűs” szellemiségéhez, másrészt – a pályamű színhasználatából adódóan – „még az sem” egyértelmű, hogy a témája a Kéktúra. 

A rossz kedvvel már két korábbi posztban is foglalkoztunk. Az emberiség másik, hasonlóan jelentőségteljes problémája azonban egészen mostanáig háttérben maradt. A rossz kedv mellett – és azzal feltehetőleg összefüggően – a létezésünket kísérő talán legrombolóbb, legkártékonyabb jelenség nem más, mint a győzni akarás.

A győzni akarás még akkor is jellemzi működésünket, amikor szó nincs versenyről. Fontos belátnunk, hogy versenyezni – minden téves meggyőződés ellenére – egyáltalán nem muszáj. De ha már mindenképpen versenyezni akarunk, tegyük azt a játék szépségéért, s ne a győzelemért.

A győzni akarás tudatos kiiktatása nem csupán derűsebbé teheti mindennapjainkat, de egyes bölcselők szerint konkrétan a boldogság kulcsa lehet.