Néha a városi ember is találkozik rejtélyekkel. De még amelyeket soha nem fejt meg, még azokra is ritkán használja azt a szót, hogy „csoda”.  

Ezen a képen két fenyőfa látható: egy vidám és egy szomorú. Mindkettő rendben van. 

Télvíz idején jól esik felidézni egy-egy szép nyári emléket. Aki nem rendelkezik ilyennel, az se csüggedjen! Képzeljen el bátran egy kellemes jelenetet, és ismételgesse, színezgesse magában addig, amíg már nem tudja megkülönböztetni „valódi” emlékeitől. Szintén megoldás lehet, ha más emberek emlékeit tesszük – a már ismertetett módszerrel - sajátunkévá.

Ebben szeretne segíteni a mai poszt. A kép a szerkesztőség azon szép nyári emlékét ábrázolja, amikor két vízisikló nézte meredten a vízpartot, ügyet sem vetve a lenyűgöző látványra a hátuk mögött.

Aki a vízisiklókat dinoszaurusznak vagy godzillának nézte: az se keseredjen el! A rajzok pont olyan elvek alapján működnek, mint az emlékek: nyugodtan értelmezze őket úgy, ahogyan csak akarja. 

A tárgyak eredeti funkciójuktól eltérő használatáról már többször esett szó ezen a blogon. Ezúttal egy ruhaszárító kötelet mutatunk be, tollaslabdahálóként használva. 

„A parkban alig voltak fák. Sőt, egyáltalán nem voltak, mert ami messziről fának tűnt, közelebbről nézve kiderült, hogy szokatlan alakú, a földből kinövő szobor. A szobrok formája változatos volt, de nem nagyon. Artúr, miközben fél füllel hallgatta a barátai beszélgetését a háta mögött (pontosabban Ernőt, ahogy részegen magyaráz valamit Vincének), azon töprengett, hogy a szobrok formája emlékezteti valamire, de később se, az egész séta alatt nem tudott rájönni, mire.”

A mai kép azt ábrázolja, amikor a házaknak van szeme és szája, az embereknek pedig ablaka és ajtaja.  

Nem mindegy, hogy nyelvvizsgánk és végrendeletünk írás- vagy szóbeli-e. (No nem mintha az írás ne szavakból állna.) Másrészről a szavak minden formájukban könnyen a nyakunkra nőhetnek.

Az írás sokáig eláll, ám bizonyos mennyiség fölött elbitorolja az ember fiókok alkotta életterét. A szó romlékony, tárolása hűs helyiségben is csak szükség esetén, körültekintéssel javasolt. Mindezek miatt:

Gyűjtse Ön is szelektíven a szellemi hulladékot – együtt, egy boldogabb bolygóért! 

Eredetileg úgy terveztem, rajzolok ennek a képnek a bal alsó sarkába négy alakot, akik a vén fát nézik.  

Aztán arra gondoltam, ezt meg is spórolhatom, hiszen ez a négy ember már eleve ott van a háttérben, anélkül, hogy lerajzolnám őket. Kilétükről keveset lehet biztosan tudni, de annyit igen, hogy az egyikük az a különös személy, aki ebben a pillanatban ezt a sort olvassa. 

Ha az ember megfárad, néha bizony ülve söpröget. Fontos azonban tudni, hogy bár elterjedt tevékenységi forma, mégsem illendő az ülve söprögetést mások társaságában végezni.

(Háziállataink ez alól a szabály alól kedves kivételt képeznek.) 

Hullani sok minden, gyakran szokott. Hull például a hó, a haj, a könny és az emberek a csatamezőn, mint a legyek.  

Érdekesség, hogy a hullik és szép, régi magyar hulla szavunk nem csak fülünkben csengenek össze. A hulla – mint a halott és maga a halál is – valóban a hull ige származékai. Akárcsak a hullám.

(Ld. még: „esik”, „este”.)