agarajz

Senki nem tudta, hogy kerültek az irodai székek a nyaralóba, de láthatólag jól érezték magukat ebben a környezetben.

Ezen a képen két fenyőfa látható: egy vidám és egy szomorú. Mindkettő rendben van. 

A tárgyak eredeti funkciójuktól eltérő használatáról már többször esett szó ezen a blogon. Ezúttal egy ruhaszárító kötelet mutatunk be, tollaslabdahálóként használva. 

A mai kép azt ábrázolja, amikor a házaknak van szeme és szája, az embereknek pedig ablaka és ajtaja.  

Egészen a mai napig a fák mint afféle szuperentitások tűntek föl ezen a felületen: olyan lényekként, akik bölcsebbek, erényesebbek és − nem utolsósorban − jobban néznek ki nálunk, embereknél. Eddig szó sem volt arról, hogy a fákkal is lehet baj, például ők is lehetnek betegek.

A fák betegségének egyik jellemző oka a mérgező talaj. Bár fa-társainkhoz képest rengeteg szempontból hátrányban vagyunk (ld. fentebb), egy komoly előnyünk biztosan van. Ez pedig nem más, mint a helyváltoztatás. Ha tehát úgy tapasztaljuk, hogy környezetünk mérgez, tegyük meg, amire a fák nem képesek, és − menjünk odébb.

Ebből a képből feketén-fehéren kiderül, hogy semmi nem fekete-fehér. (Avagy: ami közelről fehérnek tűnik, az távolról feketének. Főleg, ha az ember hunyorog.)

A mai rajzon egy olyan akadály látható, ami már elhárult. Mivel elhárult, ezért mint akadály nem létezik többé, más szóval: „nincs”. Valami viszont van. Ezt a valamit ábrázolja a mai kép. 

A mai képpel a blog nevezhetne az Országos Kéktúra népszerűsítő rajzpályázatára – ha létezne ilyen pályázat. Ha létezne, akkor az OKT udvarias visszautasító levelet írhatna, miszerint a kép egyrészt túl sötét a természetjáró egyesület „hagyományosan derűs” szellemiségéhez, másrészt – a pályamű színhasználatából adódóan – „még az sem” egyértelmű, hogy a témája a Kéktúra. 

Ha fákat ölelünk, bizony lehet, akit ez zavarhat. Tegyük diszkréten.

A szélért kevesen rajonganak, sokan viszont nem szeretik. Ókori bölcselők leírásai szerint a pokol nem forró és nem hideg, hanem örök szélvihar dúl benne, olyan, amiben az ember nem tud nyugodtan se vattacukrot enni, se keresztrejtvényt fejteni.

A széldzsekik gyártására specializálódott hatalmas iparágat tekintve megállapítható, hogy az emberiség széllel kapcsolatos idegenkedésén a modern kor sem változtatott. De vajon mi áll emögött az olthatatlan ellenszenv mögött? Tanult vagy örökölt viselkedésminta-e, s főként: honnan ered ez a széllel szembeni zsigeri előítéletünk? E kínzó kérdésre próbál választ adni egy elhivatott brit kutatócsoport 7200, statisztikai módszerrel feldolgozott kérdőíve alapján. Az idén májusban, a National Scientific Timesban nyilvánosságot látott meghökkentő eredményeik szerint a szelet azért nem szeretjük, mert:

1., belefújja a hajunkat a szánkba;

2., nem tudunk olyan kecsesen táncolni benne, mint a fák.