„Dóri a hosszú hónapok alatt az idő nagy részét a mennyezeti stukkó és a belőle kilógó rizslámpa bámulásával töltötte. 

A látogató, aki bejelentés nélkül érkezik, de nem tesz megjegyzést semmire, kis idő után maga is letelepszik a matracra, és ő is elmerül a stukkó és a rizslámpa kettősének szemlélésében. Míg végül így szól:

– Szép rozetta.

Dóri megszédül, déjà vu szerű érzés fogja el, pontosabban az, amikor az ember pár másodpercre újraéli egy évekkel korábbi álmát, amelyben azért szégyellte magát, mert ha valakinek, neki aztán tudnia kellett volna valamit, de nem tudja, még utólag sem, hogy mit. Éppen úgy, ahogy a rozetta szót sem ismeri.   

Egyszerre gyilkos düh lobban benne a látogató iránt.”