Néha egy tárgy eredeti funkciójától eltérő használata kézenfekvőbbnek tűnik, mint az eredeti elképzelés.

(A kedélyek megnyugtatása végett: a képen látható embernek természetesen van feje, csak ebből a szögből nem látszik.)

A mai képpel a blog nevezhetne az Országos Kéktúra népszerűsítő rajzpályázatára – ha létezne ilyen pályázat. Ha létezne, akkor az OKT udvarias visszautasító levelet írhatna, miszerint a kép egyrészt túl sötét a természetjáró egyesület „hagyományosan derűs” szellemiségéhez, másrészt – a pályamű színhasználatából adódóan – „még az sem” egyértelmű, hogy a témája a Kéktúra. 

Ha fákat ölelünk, bizony lehet, akit ez zavarhat. Tegyük diszkréten.

A szélért kevesen rajonganak, sokan viszont nem szeretik. Ókori bölcselők leírásai szerint a pokol nem forró és nem hideg, hanem örök szélvihar dúl benne, olyan, amiben az ember nem tud nyugodtan se vattacukrot enni, se keresztrejtvényt fejteni.

A széldzsekik gyártására specializálódott hatalmas iparágat tekintve megállapítható, hogy az emberiség széllel kapcsolatos idegenkedésén a modern kor sem változtatott. De vajon mi áll emögött az olthatatlan ellenszenv mögött? Tanult vagy örökölt viselkedésminta-e, s főként: honnan ered ez a széllel szembeni zsigeri előítéletünk? E kínzó kérdésre próbál választ adni egy elhivatott brit kutatócsoport 7200, statisztikai módszerrel feldolgozott kérdőíve alapján. Az idén májusban, a National Scientific Timesban nyilvánosságot látott meghökkentő eredményeik szerint a szelet azért nem szeretjük, mert:

1., belefújja a hajunkat a szánkba;

2., nem tudunk olyan kecsesen táncolni benne, mint a fák. 

Ha „rossz” az idő, általában kevesen lézengenek a strandon. Sokan éppen ezért szeretik a „rossz” időt. Azt mondják, ilyenkor, amikor nincsenek emberek, jobban érvényesül a víz.

Az emberiséget, azon belül a városban élő embert sújtó főbb problémák között meg kell említeni a lábunk elé nézést. „Nézz a lábad elé!” – nevelnek bennünket eképp kisgyermekkorunk óta, s valóban: a lábunk elé nézés megóv az olyan, jellegzetesen városi veszélyektől, mint a kutyaszarba lépés. De milyen áron?

Létezik egy elmélet, miszerint a lábunk elé nézés hagyománya és a városok utcáin magasodó, eget eltakaró házak korántsem véletlenül alakultak és épültek úgy, ahogyan. Eszerint a teória szerint mindkét jelenség mögött a világot a háttérből irányító tizenkét bóbitás pingvin áll, akik arra esküdtek föl, hogy megfosszák az emberiséget az égbolt látványától. Hogy miért tettek így? Mert az égbolt a tengertelen ember óceánja. Ha belenéz, szelleme elszabadul − s ki tudja, mi történne akkor azzal a világrenddel, amelyet a bóbitás pingvinek fenntartanak.

A képen látható embernek egy ajtókeret a „maga keresztje”, amelyet el kéne vinnie a kocsijáig, át, a parkolón keresztül. A helyzetet súlyosbítja, hogy útjában egy kétszázas fekszik, melyet viszont nem tud fölvenni, amíg tartja az ajtókeretet. 

A dohányzás egyik sokat hangoztatott, vitathatatlan előnye a „közösségteremtő erő”. Sajnos ez a „közösségteremtő erő” nem tud érvényesülni a társasházakban.

A könyvek aláhúzogatása némelyek szemében „ciki”, mások szerint „menő”. Megint mások úgy tartják, ez attól függ, ki és mit húzogat alá, és főleg mi célból. De mi a tudomány válasza?

Brit tudósok 1600 aláhúzogatott könyvön végeztek kutatást az aláhúzogatás természetéről, s  eredményeiket nemzetközi szaklapokban tették közre. Egyik legjelentősebb következtetésük szerint az aláhúzogatás rövidéletű szenvedély: a könyvek mindössze 4 %-a van 10 oldalnál hosszabban aláhúzogatva. A tevékenység nem túl meglepő módon 93 %-ban ceruzával, és 7 %-ban tollal történik. Meglepően nagy azonban, 57 % az aláhúzogatás mellett jegyzeteket is tartalmazó kötetek aránya.

Említésre méltó érdekesség, hogy a vizsgált könyvek 2,5 %-ában nem várt módon ceruzát találtak, s bár ez eredetileg nem volt benne a kutatási tervben, habozás nélkül módosították azt, és a ceruzákra is kiterjesztették. A legvalószínűbb magyarázat szerint ezeket a ceruzákat hajdani tulajdonosaik − a tudósok nagy örömére − egyszerűen benne felejtették a könyvekben.

Léteznek rengetegek, amelyekben nincsenek szabályok. Ezekben a sötét erdőkben a megmentett állatok nem viszonozzák a segítséget, és még beszélni sem tudnak – vagy legalábbis nem akarnak. Az ilyen rengetegek még az átlag rengetegekhez képest is bezárkóznak.