Szép tradíció húsvétkor a tojáskeresés. Feltehető, hogy a képen látható emberek egy vállalati csapatépítő keretében gyakorolják ezt a hagyományt. Az is elképzelhető, hogy egy értelmi fogyatékosok bentlakásos otthonának lakói, akiknek szabadtéri programot szerveztek. S persze az is lehet, hogy valami egészen másról van szó.
Ezen a képen két hasonló funkciójú tárgy: egy halotti urna és egy hamutartó keveredett egymás mellé. Mindketten csöndben vannak.
Mai posztunkban tovább keressük a választ arra a kérdésre, hogy vajon a tárgyak szolgálnak-e minket, vagy fordítva, mi élünk az ő rabságukban. Újra találkozunk régi barátainkkal, a fogkefével és a csipesszel is – bár ők a nagy tumultusban nem igazán látszanak, de azért bizonyára itt vannak valahol.
Fák közt lenni néha olyan, mint templomban lenni. Ami persze egyáltalán nem mindig jelent jót.
Idén a bojtos sapka a divat – savanyú arckifejezéssel.
Van, akinek nehézséget okoz az „elengedés”. Olyan is van, aki „a múltban él”. Ezeknek az ismeretleneknek szól a mai poszt. Mert minél később engedünk el valamit, annál nehezebb - de annál nagyobb a megkönnyebbülés.
A mai poszt arról szól, hogy az aláírásunknak, ennek az odafirkantott betűgombolyagnak, időnként épp annyi az értéke, mint egy családi háznak. Más esetekben az értékét még csak össze sem lehet hasonlítani egy családi házéval.
Ez a rajz nézhető úgy, mint egy sor penge nélküli csavarhúzónyél. Vagy értelmezhető úgy is, mint alagút egy mesterséges erdőben.
A mai rajz egy nem minden tekintetben jól sikerült könyvbemutatót ábrázol.
Most, hogy túl vagyunk az ünnepeken, egy egészen köznapi téma kerül terítékre. Ez pedig a jó szomszédság.