Van, aki mindenhol jeleket lát. S van, aki kevesli a jelzéseket. Egyik sem jellemhiba.

„A horvátországi nyaralás jól sikerült. A szálláshoz terasz tartozott, pompás kilátással a tengerpartra, az ahhoz vezető alagútra – és a szomszéd kertjére. Ebben a kertben egyrészt olajfák, másrészt és főleg sziklák teremtek.

A két barátnő nem tudott olyan korán vagy olyan későn kiülni a teraszra, hogy ne az apró, idős nőt látták volna, a rekkenő hőség ellenére mindig tetőtől-­talpig feketében, ahogy egy vödör segítségével hordja a köveket a kert egyik pontjából a másikba, oda és vissza, mindenféle látható cél nélkül.”

A blog történetének első, kétrészes minisorozata, csak most, díszdobozos kiadásban! Rendezői változat, vágatlan, dedikált példány! Egy kép – kettő áráért! Ne hagyja ki!    

„Mert az egész mindig több, mint a részeg összessége (sic!).”

Utcai lámpának lenni nehéz. Aki utcai lámpa, az gyakran elüt a környezetétől. Egyes kritikusaik szerint bár a fényük „egyébként” nem zavaró, mégis jobb, ha az utcai lámpák csak a négy fal között világítanak

Mások ennél is kevésbé megengedőek, és úgy vélik, az utcai lámpák létezése „természetellenes”, hiszen – hangzik érvelésük – a természetben rendszerint csak nappal van fény, a nevezettek pedig mintha direkt akarnának, úgymond „csakazértis”, éjjel világítani.  

Talán meglepő lehet, de bizony akad még ennél is szélsőségesebb vélemény: e szerint az utcai lámpa akkor is kellemetlen, amikor éppen nem világít. Mert ronda.  

Gondolkodjunk most el egy percre. Nem lehetséges, hogy az utcai lámpák élete nem lenne szegényebb nélkülünk? És a mi életünk őnélkülük? Mit vár Ön egy utcai lámpától?  

Mai ismeretterjesztő írásunkban az idődaccal foglalkozunk. Az idődac (hosszabb, hivatalos nevén „időjárás-dac”) egy brit etológus kutatócsoport által felfedezett és néven nevezett viselkedési forma.  

A szokatlan magatartást eddig elsősorban a természetes élőhelyükön, azaz a városban élő humanoidoknál figyelték meg. Az érintett egyedek látszólag nem vesznek tudomást a körülöttük levő valós időjárási viszonyokról - például nem vesznek fel sálat-sapkát télen, de szélsőséges esetben még nagykabátot sem. Az idődac funkciója egyelőre nem ismert. Egyes tudósok szerint a jelenség egy új, a fizikai létezésnek kevésbé kiszolgáltatott emberfaj kialakulásának hírnöke, míg mások szerint éppen ellenkezőleg: a különös viselkedésforma evolúciós csökevény, az érintett egyedek pedig egyszerűen „hibásak”. 

Mi az Ön véleménye? Ismer-e Ön idődacost?   

Kutyaharapást szőrével - erdei ösvényt fával. Van, aki szépnek találja, és van, aki szerint morbid.  

Az idős professzort, aki kitűnő és híresen szenvedélyes előadó volt, mély tisztelet övezte. Emiatt történhetett, hogy mikor észrevették, hogy rosszul áll a mikrofon, senki a konferencia résztvevői közül nem mert neki szólni, hogy igazítsa meg.

Senki nem tudta, hogy kerültek az irodai székek a nyaralóba, de láthatólag jól érezték magukat ebben a környezetben.

Sokféle misztériummal foglalkoztunk már ezen a blogon: ilyen volt a piramisok rejtélye, Schrödinger utasa, a kiégett villanykörték és még sok más egyéb érdekesség a nagyvilágból.

A mai rejtély azonban más. A teli söröskorsóba helyezett szívószálra napjainkban már létezik magyarázat, hála egy akadályokat nem ismerő, elhivatott új-zélandi kutatócsoport több évtizeden át tartó szívós munkájának.

Immár nem titok többé, hogy a szívószál ilyetén használata mögött – minden, téves előítéletünkre rácáfolva – sötét és fájdalmas okok rejlenek. Bár a betegség az esetek többségében gyógyítható, mégis jobb, ha ezentúl, a kutatási eredmények ismeretében, óvatos tapintattal közelítjük meg a szívószálat használó személyeket. Ha pedig még inkább biztosra akarunk menni: alkalmazzuk bátran a fenti viselkedésformát a szívószálat éppen nem használó embertársainkkal is. 

Távoli rokonok voltak. Ám másokkal ellentétben ők nem temetéseken találkoztak: a sors úgy hozta, hogy naponta látták egymást. Nem beszélgettek, de nagyon is tudtak a másikról.

Csöndes viszonyuk számtalan fázison esett át, melyek során hol teljességgel idegennek, hol kísértetiesen ismerősnek érezték egymást. Tüskés természetük – amelyben, bár nem tudtak róla, kétségkívül hasonlítottak – nem engedte, hogy a tapasztaltakat megvitassák. És mégis, az évek során egyre közelebb kerültek egymáshoz.